Az egyik könyv, amit most olvasok, Csíkszentmihályi Mihálytól a Kreativitás. Alcíme: A flow és a felfedezés avagy a találékonyság pszichológiája. Az előszóban a szerző így jelöli meg könyve megírásának a célját: “A legfontosabb üzenete a könyvnek az, hogyan lehet mindennapi életünket úgy élni, hogy értelmesek, izgalmasak és termékenyek legyenek napjaink.” Ez eléggé felkeltette a figyelmemet, mert én is pont azt szeretném, hogy így teljenek a mindennapjaim.

Aztán elkezdtem olvasni a könyvet, és elég nehezen haladtam vele. Tudományos mű, amely harminc év kutatási eredményeit foglalja össze, vagyis jó alaposan a kreativitásról szóló általánosságok mögé néz. Ez viszont azt jelenti, hogy interjúk formájában adatokat sorakoztat fel, amiken nem olyan könnyen rágja át magát az ember (legalábbis én). Úgyhogy az olvasási élményt tekintve azt mondhatom, néha sikerül belemerülnöm a könyvbe egy-egy lélegzetelállító fejtegetésnél, néha pedig megakadok, amikor számomra túl részletessé és emiatt kissé szárazzá válik.

Kisbetűs kreativitás

Az egyik érdekes dolog a könyvben, hogy nem különbözteti meg a művészek és a tudósok kreativtását, valahogy ez bennem eddig két külön dologként élt. A másik, amit nagyon érdekesnek találtam, viszont egy különbségtétel, amit művészetterapeutaként nagyon hasznosnak találok, ez pedig a kisbetűs és a nagybetűs kreativitás megkülönböztetése. A kisbetűs kreativitás az, ami mindannyiunkban benne él természetes emberi képességként, a nagybetűs kreativitás pedig a művészek és a tudósok kreativtása, akik elsajátították “tartományuk” (művészeti águk vagy szakterületük) kódjait és tudnivalóit, mindazt, amit a kultúra, amelyben élnek, addig létrehozott a történelem folyamán a területükön. Ezek a művészek és tudósok az előttük járó lángelmék, gondolkodók és alkotók vállán állnak, és minden tudományos felfedezésük vagy műalkotásuk reflektál az előttük járók gondolataira, munkáira. Hozzátesz azokhoz, vagy kritizálja azokat, bizonyos esetekben paradigmát rombol.

Mi a művészetterápiás foglalkozásokon a kisbetűs kreativitásunkhoz fordulunk, és ez akár megkönnyebbülést is jelenthet nekünk. Aki művészetterápiás önismeretbe fog, annak nem célja műalkotás létrehozása. Ugyanúgy transzba fog kerülni a rajzolástól, festéstől, papírkivágástól vagy agyagozástól, mint egy nagybetűsen Kreatív művész, de a művészetterápiás alkotás keretei között nem akar hozzászólni az intézményesült művészet kérdéseihez. Még ha egy képzőművész is érkezik egy képzőművészeti terápiás foglakozásra, vagy egy író az irodalomterápiás foglalkozásra, akik fel akarják frissíteni a kreatív energiáikat, ott “csak” kisbetűsen lesznek kreatívok. A csakot pedig azért tettem idézőjelbe, mert a mi szempontunkból, a művészetterápiás szempontból ez a nagybetűs kreativitás, mert ennek köszönhető az, hogy kapcsolatba tudunk lépni a saját pszichés tartalmainkkal, ami a gyógyulásunkhoz vezető út első lépése.

Tehát az “ilyet én is tudok” érzése, ami sokakat elkap, amikor  egyszerű absztrakt képeket látnak, valamennyire jogos. Viszont egy minőségi galéria nem fogja bevenni az alkotásaikat, ha nem bizonyítják valamilyen módon a tartományhoz, a művészet történetéhez való szakértő hozzáállásukat. Persze az életben ez nem tud ennyire tisztán megtörténni, és sok vicces eset adódhat, amikor például majom vagy malac festményét mutatták meg műkritikusoknak, akik nagyra becsülték azokat. Ha azt vesszük, hogy az absztrakt expresszionozmus (amely irányzathoz az állatok által festett képek szerintem a legjobban hasonlítanak) ki akarja kapcsolni a gondolkodást a művészeti folyamatból, és az ösztönökre alapoz, akkor viszont a műkritikus már nem is annyira nevetséges.

A mi művészetterápiás alkotásunk

Természetesen a művészetterápiás alkotócsoportban vagy az egyéni művészetterápián résztvevők is elsajátították a kultúrájuk vizuális kódjait, és eszerint alkotnak, de ezek vizsgálata, tudatosítása a művészetterápiának nem feladata, ezek az eszközeink átlátszóak maradnak, és automatikusan használjuk őket. Érdekes volt számomra, hogy egyszer egy nemzetközi művészetterápiás csoportban, amelyben részt vettem volt egy koreai nő, aki alig festett valamit a papírra. Ahogy az alkotásáról beszélt, kiderült, hogy a hagyományos koreai esztátika megköveteli, hogy a lap nagy része üresen maradjon, mert ezt tekintik szépnek és követendőnek. Bár a művészetterápiás alkotásnál nem cél, hogy szép legyen, talán ebből a példából érthető, hogy a kisbetűs alkotásunknál hogyan hat ránk a kultúra, amelyben felnőttünk. Mi, európaiak szeretjük teljesen betölteni a rajzlapot vagy a vásznat, mi ezt a hagyományt örököltük.

Ezt a blogbejegyzést azért írtam, hogy biztassam azokat a laikusokat is, akik nem tartják magukat kreatívnak, hogy próbálják ki egyszer a művészetterápiát akár egyéni, akár csoportos formában, és azokat a professzionális vagy amatőr művészeket is, akik kiégtek vagy elakadtak az alkotó útjukon. Mert itt nem kell Alkotást létrehozniuk, csak alkotást, és nem kell Kreatívnak lenniük, csak kreatívnak.