A nagy elhatározás

Tegnap elhatároztam, hogy ahogy felébredek, rögtön megyek a műterembe, és festek, mielőtt még el kezdenék aggodalmaskodni azon, hogy én erre nem is vagyok képes. Előtte kiengedtem Tami kutyát az udvarra, úgy hajnal hat körül, és be se ágyaztam, nehogy elterelődjön a figyelmem a házimunkák felé. Ez később nagyon rossz döntésnek bizonyult, majd a bejegyzés végén leírom, miért.

Tegnap, miután a fekete tusvonalat ráfestettem a képre, készítettem egy lenyomatot egy másik akvarellpapírra, amin így érdekes foltok és pöttyök keletkeztek. Úgy gondoltam, majd ez lesz a kiindulás, és akvarellceruzával folytatom a képet. Csodák csodája némi kutatás után előkerültek az évek óta nem használt akvarellceruzák. De nagy csalódást okoztak, mert nagyon halványan fogtak a papírra, úgyhogy áttértem megint az olajpasztellre. Ezek már sokkal erősebb színeket adtak, de ez azzal járt, hogy a tusfoltok végül eltűntek a színek alatt.

Eszembe fog-e jutni bármi is?

Ma sokkal nehézkesebben ment az alkotás, mint tegnap. Úgy éreztem, semmi nem fog az eszembe jutni, nem lesz ihletem, és különben is hülyeség tervek nélkül nekilátni csak úgy firkálni. (Valójában az a tervem, hogy egy hónapig csak így „lazulok”, aztán majd meglátjuk.) Unalmasnak tűnt a felület, amit kialakítottam. Ilyenkor átok a rutin, nagyon könnyen könnyen tudok tetszetős színeket és formákat egymás mellé tenni, de nem ez volt a célom, hanem hogy valami nyers és vad dolog előjöjjön, ami számít nekem, akár csak az absztrakt formákat illetően, akár hátha valami motívum előbukkan.

A színekből, vonalakból kezdett egy labirintus kialakulni. (Ami a fő motívumon volt 30-35 évvel ezelőtt. Csodálkoztam is volna, ha nem kerülök vissza ugyanabba a labirintusba, ahol akkor abbahagytam.) Még ezen a ponton valamennyire látszottak a tegnap nyomtatott tusfoltok. A legsötétebb tusfolt közepén volt egy halványabb folt, ami egy koronára hasonlított. Ezt megerősítettem sárga (aranynak számít) színnel. Itt a kincs, amit meg kell találni a labirintus közepén. A labirintus valahogy túl jólfésült lett, tetszett is, meg nem is.

A seb

Végül az történt, hogy a papírról, amit az alkotás megkezdése előtt benedvesítettem, egy kis helyen levált a felső réteg, ahogy satíroztam ott a zsírkrétával, és olyan lett, mint egy seb. És ebben a pillanatban tudtam, hogy ott egy rózsa van, a sebből kinőtt egy rózsa. De rajzoljak-e oda egy rózsát? Ugyanaz a dilemma előállt, mint tegnap a szívvel – újra belebotlottam egy alaposan elhasznált formába, ami a rózsa. Rögtön összekapcsolódott bennem a giccs szóval. Hogyan lehetne őszinte rózsát rajzolnom-festenem, ami olyan, mintha az első lerajzolt rózsa lenne a világon? Ha olyan nem is lesz, odarajzoltam, amilyet tudtam, és sötétvörösre színeztem. A rózsával viszont nagyon elégedett lettem, és valahogy életre keltette az egész képet. Most már rutinosan aláírtam, megfelelően kis betűkkel, és a dátumot. Aztán ráírtam a képre a címet, hogy „Labirintus rózsával és koronával”. Mind a három dolog foglalkoztat mostanában, de majd csak akkor írok róluk részletesebben, ha még többször bejelentkeznek.

Visszatérés a valóságba

Ekkor bejött a férjem, hogy beengedte Tamit a házba, aki mindent összekent ürülékkel. Valahogy nem sikerült jól Taminak a dolog, és a tappancsai meg a feneke is kakis volt, így ugrott fel az ágyra és a paplant jól összekente. Ez egy nagy dupla paplan, nem fér be a mosógépbe, és az a típus, amire nem kell huzat, mert egyébként könnyen mosható. Egyébként, amikor nem csöpög róla a kutyakaka. Ezt a paplant néhány napja mostam ki kézzel, mert akkor meg kutyapisis lett, mert akkor meg valahogy a pisilés nem sikerült a megfelelő helyre.

A kis cuki

Úgyhogy az alkotás magasztos, lila felhőiből rögtön lekerültem a valóságba. Tamit lemostam a kádban, amit viszonylag nyugodtan tűrt, és otthagytam a szobában. Elég feldúlt lelkiállapotban vittem magammal a kakis paplant a fürdőszobába. Rövid öblítés után mindenképp be akartam gyömöszölni a paplant a mosógépbe, hogy én többet nem akarok vele foglalkozni. A férjem ezt nem hagyta, mondván, hogy ez tönkretenné a mosógépet. Felajánlotta, hogy majd ő kimossa a paplant. Így is tett, én pedig ott maradtam a fürdőszobában, és néztem.

Ami nagy hiba volt, mert mire visszamentem a hálószobába, Tami szétszedte a másik paplant, egy szintén huzat nélküli zöldet, ami eredetileg az ágyon volt, de letettem a padlóra, hogy a kakisat ki tudjam vinni. Már nem fűtünk, és elég hűvösek még az éjszakák, azért kell két réteg takaró. Tami lyukakat harapdált bele, és azokon keresztül kiszedte a bélést. Lehet, rossz néven vette, hogy megfürdettem, és valahogy ki akarta nyilvánítani a saját akaratát. Még a kutyasampont is szétlocsolta a szobában. Nincs kupakja, mert régebben szétrágta.

Az eset után elég nehezen épültem fel, de csütörtök a piac nap, el kellett mennünk palántákat venni. Utána pedig még néhány dolgot el kellett intéznem a citycenterben. (Ami látványra nem különbözik egy nagyobb falu főutcájától.) A bankban a pénztáros nőn rózsás blúz volt. Olyan nagyon rózsás. Sok, nagy piros rózsa fekete alapon. Amikor hazaértem, még három rózsát rajzoltam a képre, úgy lett végül kiegyensúlyozott a kompozíció. Már csak annyi tennivalóm maradt, hogy kijavítsam a címben a rózsát rózsákra. A Lét elviselhetetlen könnyűsége című regény jutott eszembe, mert ott beszél Kundera arról, hogy giccs az, amiből kihagyják a kakit. Megerősítést kaptam, hogy az én rózsáim nem giccsesek, kaki is járt velük. Festőnő is van a regényben, meg kutya is. Én is úgy éreztem ma, hogy a lét elviselhetetlenül könnyű, és a szagáról meg ne is beszéljünk.